Bemutatkozás

1969. augusztus 15.én születtem Sopronban. Kiskoromban édesapám szülőfalujában, Nagycenken laktunk. Óvodáskoromra nem emlékszek, de szüleimtől tudom, hogy már óvodáskoromban feltűnt, hogy társaimnál ügyesebben rajzolok. Kisiskolás koromban szenvedélyesen horgásztam. Anyai nagyapám természetszeretete öröklődött át rám, de bírom apám, illetve apai nagyapám kézügyességét, rajzkézségét is. Az erdőktől övezett Ágfalván ismerkedtem meg a vadászattal. Serdülő gyerekként sokat jártam az erdőt, figyeltem annak élővilágát.

1986-ban tanulmányaim befejeztével hivatásos vadászként helyezkedtem el a győri székhelyű Fekete István Vadásztársaságnál. Később a sorkatonai szolgálatot a határőrségnél töltöttem le. Leszerelésem után megpróbáltam saját lábamra állni. Hivatásos vadászként tapasztaltam, hogy hiány van a vadászruhákon használt csontgombokból. Édesapám lakatosműhelyében sikerrel próbálkoztam szarvasagancsból gombokat gyártani. A gombokat fogasok, lámpák, kisebb berendezési tárgyak követték. Úgy éreztem, hogy bennem több van annál, amire az esztergagép, a fúrógép képes. A forgógépek egy forgástestet, egy gombot képesek gyártani, de nem képesek kifaragni egy bőgő szarvasbikát, vagy menekülő vaddisznót.

Hajtott a kíváncsiság is, mit lehet kialakítani az agancsból, mit bír ki a csont. Hosszú volt az út, amit megjártam a kezdeti próbálkozástól az apró vésővel, míg eljutottam a fogorvosi fúrógépig. Meglévő rajzkézségem, térlátásom azt eredményezte megítélésem szerint, hogy szép kivitelű, apró állatalakokat vagyok képes a csontba álmodni és megvalósítani.

A csontfaragásról

A természetábrázolás kevésbé “felkapott” módja a csontfaragás. Az ember legősibb ösztöne a vadászat - gondoljunk csak a barlangrajzokra, vagy a még ma is létező bennszülött törzsek vadászat előtti szertartásaira. Imákat, énekeket mormoltak a lerajzolt, elejteni kívánt vadhoz és nyilakkal, lándzsákkal döfködték. A vadászat, és a természeti állatábrázolás végigkíséri egész történelmünket, és kultúránkat: Hunor, Magor, a csodaszarvas legendája, Hunyadi János a vadkannal, a turulmadár. A szándék, amely vezérel nem más, mint hazánk természeti értékeit bemutatni a faragásokon. Alapanyaguk a fa és szaru. A faragó célja olyan maradandót alkotni, ami évtizedek múlva is szemet gyönyörködtető - és mások is örömüket lelik benne- legyen az falióra, vitrindísz, akár vad, akár vadászjelenet ábrázolással. Megismerteti másokkal -belföldi, és külföldi vadászokkal és nem vadászokkal- Magyarország vadászati kultúráját, így a méltán világhírű magyar vadállományt is bemutathatjuk csak, hogy példát mondjak, az első húsz rekordlistás gímszarvasból 12 magyar példány.

Meggyőződésem, hogy csak igen jó munkát szabad kiadni a kezeim közül - bár a hozzáértők szerint a tökéletes is fokozható. A munka során vadfotók alapján dolgozom. Ezeken a lényegest kell megragadni, s azt látványként újjáteremteni. A természetben télen a vaddisznó úgy néz ki, mint egy fekete ördög, egy alaktalan szőrgombóc. Azt sem tudjuk hol az eleje, és melyik a vége. A bőgő bikának a feje dupla akkorának látszik, mint amekkora valójában. Így a természetben látható kép és a faragott tárgy két külön valósággá válik.

Ennyiben tudnám összefoglalni a csontfaragást, mint a figurális élményteremtés egy formáját.